RUKI - MASSIVE / első rész

—Már négy hónap telt el a Tokyo Dome-os fellépés óta, de kíváncsi lennék rá, hogy RUKI sannak milyen emlékei vannak róla.
Azon a helyen egyszerűen csak élveztem, de minél több idő telik el azóta, annál többet gondolkodom róla. Ha visszanézem az aznapi felvételeket, sokszor gondolom azt, hogy „Mi?”. Ha csak a számlistát nézem is, például. Most így belegondolva, inkább a biztonságba kapaszkodtunk.
—Biztonság?
Nem a valódi értelmében gondolom biztonságosnak, hanem a magunk legbelsőbb értékeihez hűen, ahhoz ragaszkodva játszottunk. Ha ez egy albumbemutató-turné része lett volna, akkor megint kicsit más lett volna a helyzet. Igazából talán kicsit másként akartuk ezt a Tokyo Dome-os fellépést véghezvinni.
—De ha a koncertet úgy akarjátok csinálni, hogy semmit ne bánjatok meg, akkor nyilvánvaló, hogy hangsúlyt fektetettek a saját legbelsőbb értékeitekre.
Igen. Ha azt akarjuk, hogy olyan érzést hagyjunk magunk után, hogy mi vagyunk a legjobban, akkor nyilvánvaló. De most, hogy eltelt egy kis idő… Igazából mindig így van, hogy minél több idő eltelik, annál többször jut eszembe, hogy „Ezt talán másként kellett volna”. Beleértve a színpadi díszletet is. Ezt a fellépést még egy kicsit elvontabbra szerettem volna. Az olyasmi koncert azon a helyen érdekes is, ránk is vall, végig ezt gondoltam. Ha ellentéttel mondanám, egyáltalán nem akartam egy Dome-hoz illő koncertet.
—Eredményképpen Dome-hoz illőbb lett, mint ahogy el volt tervezve?
Így van. A világítás is, minden úgy árasztotta magából a major-fílinget. A fénytechnikusoknak ez a munkájuk, igen, de már jóval előtte beszéltünk ezekről a dolgokról. Akkor nem tűnt fel, de mikor később visszanéztem a koncertet, észrevettem, hogy ezek a fények valójában arra szolgálnak, hogy a messze álló rajongók is lássák az arcunkat. Mikor ezt észrevettem, kissé csalódott lettem (keserűen nevet).
—Ez egy olyan helyen talán elengedhetetlen, de ti úgy éreztétek, hogy szükségtelenül nagy figyelmet fordítottak a Dome-ra.
Igen, pontosan. Mikor játszottunk, egyáltalán nem volt ilyen érzésem, nagyon jól éreztem magam. De az idő teltével egyre többször jut eszembe, hogy több mindent is csinálhattunk volna, hogy nem lett-e volna jobb, ha ennél még vakmerőbben csináljuk.
—Olyan dolgot szeretettetek volna csinálni, amire biztosan azt mondják, hogy a Dome-ban ezt azért nem kéne, igaz?
Igen, hogy azt gondolják, hogy „Ez a Dome, és ezek mégis…?!”. Hogy ez megdöbbentse a közönséget. Azt a nyersséget, azt a jót akartam megvalósítani a Dome-ban, ami az elvont zenéhez hozzátartozik, amiben én mindig is hittem. Egy kicsit talán kevés volt belőle, úgy érzem. De hát nem ez volt az első és utolsó Dome-os fellépésünk, és nem is több egy egyszerű koncertnél. Az biztos, hogy híres az a hely, de amit elterveztem, nem sikerült teljesen megvalósítanom, így van értelme később is tenni egy próbát. Egyelőre még nem tudok ujjongva ünnepelni.
—És ezt mind azért mondhatod el, mert már megtapasztaltad.
Igen. Úgy érzem, hogy jó volt, és egyáltalán nincs bennem megbánás. Valójában ez összeköt az ezután következő dolgokkal, és az érzéseimre is nagy hatással volt. Őszintén kimondva megismertem a tagok, a staffosok hibáit, naivitását is. Hiszen ahhoz, hogy felléphessünk a Tokyo Dome-ban, a tagok és a staffosok minden lelkesedésére szükség volt.
—Ha már itt járunk, a fellépés előtt mondtál valami olyasmit, hogy vissza akartad hozni azt a csapatszellemet, azt a lelkesedést, amit az első Budoukan-os fellépés előtt éreztetek.
Igen. Ez a nagy cél egy része volt. Mivel elég sok ideje dolgozunk már együtt, egyre mélyebben ismerjük egymást, egyre jobban megértjük egymást, és ebből kifolyólag elmaradnak a viták is. A staffosok tudják, hogy mi mit szeretnénk, mi a jó a bandának. Persze mindenki arra koncentrál, hogy a másiknak jó legyen, de egy idő után ebben az állapotban felüti a fejét az unalom, vagy hogy is mondjam.
—Ez azért elég nagy luxus, hogy ezt problémának nevezd.
Még én is úgy gondolom, hogy az (nevet).