Ruki - ROCK&READ033 (első rész)

Körülbelül öt éve jelentél meg utoljára ennek a magazinnak a lapjain.
Így van, így van. Régen volt, hogy utoljára itt voltam.
Mostanában azt mondtad, hogy nincs egy hely, ahol hosszan tudnál beszélni, így aztán most elejétől a végéig szeretném meghallgatni a gondolataidat. Előző alkalommal a debütálásotokig vezető útról beszéltél, most viszont „Debütálástól a Tokyo Dome-ig vezető út” lenne a téma. Hogyan változtak az érzéseid, gondolataid, szeretném, ha elmondanád.
Köszönöm szépen. Tényleg így van egyébként, mostanában annyi minden gondolkodom, annyi mindent el akarnék mondani. De nincs olyan hely, ahol ezeket rendesen el tudnám mondani.
Hát ma annyit beszélhetsz, amennyit csak akarsz (nevet).
Köszönöm (nevet). Általában, ha azt mondom, hogy szeretem határozottan elmondani a véleményem, mindig azt kérdezik, hogy „Mi a visual kei?”. Számomra majdnem teljesen mindegy, hogy mi az a visual kei, de ha ezt mondanám, szinte biztos, hogy figyelmen kívül hagynák. Mi lenne, ha egyszer tényleg megmondanám? Különösen, ha Mashita sannal, vagy Takeshi sannal beszélek, abból mindig ilyen mélységekbe merülő beszélgetés kerekedik ki.
Ahahaha. A művészek biztosan így vannak vele, de mi is néha úgy érezzük, hogy nagyon sokat tudunk egy adott témáról. Néhány riporter nem hallgatja meg egy adott együttes zenéjét, de ennek ellenére a kinézetükből megítélve lenézi őket, és azt gondolja, hogy milyen primitívek. Azzal, hogy lenézik az interjú alanyát, csak egy furcsa büszkeséget, gőgöt építenek fel magukban. Néha azt gondolom, hogy mire ilyen büszkék?
Ahahaha. Mindig is fel volt vágva a nyelved (nevet). De tényleg így van. Általában azt mondják, hogy „Hogy őszinte legyek, voltak előítéleteim”. Vagyis, igazából lenézett, és ha azt is mondja, hogy „Miután rendesen meghallgattam a zenéteket, eltűntek ezek az előítéletek”, egyáltalán nem leszek tőle boldog. Ilyen „Mivan?!” érzés. Nem örülök, ha ilyeneket mondanak.
Ebből a néhány mondatból teljesen kitűnt, hogy milyen ember vagy. Olyan ember vagy, aki nagyon határozott önmagát illetően és nem táncolsz úgy, ahogy mások fütyülnek, ez most nagyon érződött. Mikor meghallgattalak titeket, emlékszem azt gondoltam, hogy ez jó minőségű, tehetségesek is, de ehhez hozzátartozik a beszéd-stílusod is. Előbb le vagy ejtve, aztán meg megdicsérnek.
Ahahaha. Tényleg így van. Felnőttek vagyunk már, tudom, hogy megy ez. Az, hogy megért-e minket, vagy sem, azután, hogy meghallgatta a zenénket, azt érezni. Mikor a magazinokban koncertbeszámoló jelenik meg, annál nagyon látszik. Ha olyan írta, aki tényleg figyelt ránk, azt érezzük mi is, a rajongók is. Megírják nekünk levélben, hogy „Ennek meg ennek a magazinnak a koncert-beszámolója nagyon jó”. Talán ugyanígy van az interjúknál is. Bár sokszor gondolkodom azon, hogy csak a visual kei miatt lenéznek minket, és előítéleteik vannak? Sokszor a visual kei előadók közül is sokan semmit nem gondolnak magáról a műfajról. Visual kei, de ez nem arról szól, hogy nem tudunk elszakadni ettől, és nem értem miért fogalmazódnak meg ilyen gondolatok a riporterekben.
Egyébként is, a visual kei nem a zenei műfajra vonatkozik, és furcsának tartom, hogy megkülönböztetik a rock-tól.
Én is így gondolom. És mostanában nagyon sokan mondják, hogy eddig nem mondták senkinek, de régóta rajongók. Nagyon boldoggá tesz, hogy régóta hallgatja a mi zenénket, de miért titkolta eddig? Talán szégyellte, hogy szereti a GazettE-t? Ez is valahol egy előítélet. Ha jól megnézzük, egy olyan világban élünk, ahol az emberek nagy része a kinézet alapján bíráskodik.
Így van.
De mi ezzel a kinézettel együtt vagyunk a GazettE. Mivel a magazinok átlagos trendjétől eltérőek vagyunk, sokszor mondják, hogy szedjük le a sminket, meg ilyenek, de nem, nem, nem, mi ezzel együtt, így vagyunk a GazettE. Én minderre büszke vagyok, és így akarom ezt továbbra is csinálni. A zenénkre, a dalszövegekre, a GazettE nevű banda logójára, a CD-borítókra, a ruháinkra, mindenre. Ezért, ha mondjuk vége egy fotózásnak, természetes, hogy a képeket lecsekkoljuk, de a magazin színösszeállítását is leellenőrizzük. Elég macerás, és biztos utálatosnak gondolnak, amiért ilyen részletekbe menően biztosra akarok menni. A szám hangulatával kapcsolatban is fontos, hogy hogyan látnak minket külső szemmel, ezért ha azt mondom, hogy a mostani képek legyenek fekete-fehérek, akkor olyanokat mondanak, hogy kár a színes képekért, meg hogy egy magazint jobban el lehet adni, ha színes, és ilyenkor annyira csalódott leszek, ez elkeserít. Ez azért kell, mert az együttes koncepcióját figyelembe kell venni, mert mi ezzel együtt vagyunk a GazettE. Nem akarom, hogy olyan dolgokat csináljanak nekünk, ami nem mi vagyunk. Ezért, ha azt mondják nekem, már csak azért sem fogom leszedni a sminket, hogy velük együttműködjek. Ez vonatkozik a ruhákra is. "Maga mellett ez nem egy könnyen megváltoztatható dolog", mondom olyankor. Ez nem makacsság, csak ha megkérik, hogy vegyem le mondjuk a napszemüvegem, akkor azért nem teszem meg, mert ez hozzátartozik az aktuális kinézetemhez. Olyankor meglepődnek, hogy más együttesekben is vannak emberek, akiken napszemüveg van, de ők leveszik, és csak a visual kei-sekkel ilyen nehéz? Ilyen megkülönböztetések is vannak. Ez most talán furcsa lesz, de ha DEMON KAKKA-nak azt mondanák, hogy ne sminkelje magát, az ugyanolyan. DEMON KAKKA azzal a sminkkel együtt DEMON KAKKA, ez csak ennyi.
Pontosan. Olyan, mint Kobukuro napszemüvege, nem? (Kobukuro egy japán előadó, aki sosem veszi le a napszemüvegét – a szerk.)
De, igen (nevet). Sőt, még azt mondják neki, hogy milyen makacs! Ha megint ilyenekről beszélünk, előjön majd a „A felnőttek…” szöveg (nevet).
De ha máshonnan nézzük az ilyen felnőttek szemszögéből a GazettE igazi HEADACHE MAN, nem igaz? (nevet) A fejfájás okozója.
Ahahaha. Valóban (nevet). Ezt már régóta mondom. És ez most sincs másként.
De ez szerintem nem feltétlenül rossz dolog. Sok olyan van, hogy azok köré gyűlnek többen, akik eladhatók, de nem mondanak el nekik semmit. És ha fejfájás okozói eladhatóak lennének, már nem is lennének a fejfájás okozói.
Ez így van. Tényleg így van. Őszintén szólva mi is úgy gondoljuk, hogy ha eladhatóbbak lennénk, akkor, akik támogatnak, azok is megváltoznának. Igazából a major debütálás óta mostanáig is volt tapasztalatom ezzel kapcsolatban. Aztán ezért jött létre a Hyena.
A Hyena-t 2007 februárjában adtátok ki. Akkoriban ilyen érzésed volt?
Igen. 2005 decemberében major debütáltunk a King Records-tól, és következő évben, 2006 májusában volt a „Nameless Liberty Six Guns” turnéfináléja a Nipponbudoukanban, de hogy őszinte legyek, nem fogyott el minden jegy. 2005 szeptemberében a „gama – the underground redcockroach” fináléja a Nemzetközi Fórum Termében volt, de ott sem fogyott el az összes jegy, és akkor jelentettük be, hogy fellépünk Budoukanban. Most hogy így belegondolok, biztos azt gondolták sokan, hogy még a Nemzetközi Fórumot sem tudtuk megtölteni, akkor hogy sikerülhetne Budoukan. De a bandának szüksége volt erre a robbanásszerű ösztönzésre. Ha nincs ilyen, a banda nem fejlődik. Ha örökké ebben a lagymatag állapotban maradunk, és elkényelmesedünk, soha nem fejlődünk sehová. Nem hittem, hogy meg fogjuk tölteni a Budoukant, önbizalmam sem volt túl sok, de úgy gondoltam, van értelme megcsinálni. De aztán Budoukan után egyre több helyre mentünk, elkezdték egyre többen ismerni a GazettE-t, egyre több olyan rajongónk lett, aki támogatott minket, ebben az időszakban ezt nagyon lehetett érezni. Ezzel egy időben az olyan visszajelzések száma is megnőtt, hogy „Az elején előítéleteim voltak”, vagy „Félreértettelek titeket”. Azt gondoltam, hogy borzasztóan a külső alapján ítélnek.
Ezt milyen emberek mondták neked?
Az újabban megjelent média-személyiségek, vagy az újabban velünk kapcsolatba került emberek. A Cure, meg a többi visual kei újság, akik a kezdetektől fogva ismertek minket, sosem mondtak ilyeneket, ők a zenénk alapján alakítanak ki rólunk egy képet, de a többi újság munkatársa, vagy azok, akik azóta foglalkoznak velünk mióta úgymond népszerűbbek lettünk, ők valószínűleg úgy láttak minket. Így elmúlik a szimpátia. De ez nem csak az újságokra vonatkozik, természetesen. Igazából olyanok is mondtak már nekem ilyeneket, akik a zenével foglalkoznak. Az ilyen emberek ne külső alapján ítéljenek már. Ha olyanokat mondanak, hogy „Voltak előítéleteim, de a GazettE teljesen más, mint a többi visual kei együttes”, akkor sem vagyok boldog, egyáltalán. „Mi ez a hülyeség?”, gondoltam. Meg azt, hogy túl sokan mondják ezt. A hízelgéssel nem mennek semmire, egyáltalán nem tudok őszintén örülni ezeknek. Pontosan tudom, hogy milyen jelentés van annak az embernek a szavai mögött.
Értem. Aztán megszületett a Hyena.
Igen. Ha eladhatóak vagyunk, akkor nyüzsögnek körülöttünk, de ha nem, akkor egy pillanat alatt otthagy mindenki. Ezért kell határozottnak lennünk magunkat illetően, csak magunkban bízva tudjuk ezt továbbra is folytatni. Saját magunkat csak mi magunk tudjuk megvédeni. Most, hogy itt van a Tokyo Dome-os fellépés, talán több ember fog jönni, mint eddig, de nem változik semmi. Valamilyen értelemben úgy is éreztem, hogy a határ a művész és a híresség között ezzel a fellépéssel eltűnik. De ezt az egyet nagyon nem akarom. Hiszen mi mindig is banda voltunk, együttes, nem pedig hírességek. Nem akarunk felkapottak lenni. Nemrég volt egy olyan időszak, mikor a visual kei felkapott volt, és nagyon utáltam. A visual kei nem csak egy fellángolás, ez régóta létezik, és ne csináljanak belőle valami felkapott dolgot. Nem azt utálom, ha engem a visual kei-vel azonosítanak, hanem azt, hogy valami felkapott dolgot csinálnak belőle. Ezért próbáltuk elkerülni, hogy ilyen helyeken megjelenjünk. Mi komolyan gondoljuk ezt, nem csak fellángolás, és mégis akaratunk ellenére megtaláltak az ilyenek. A kettő szerintem nagyon is különbözik.
Szerintem is. Volt, hogy azt mondogatták, hogy „Idén van a visual kei éve”.
Nem gondoltad, hogy „Eh? Tényleg? A mi szemszögünkből minden év az volt.”?
Dehogynem gondoltam. Van egy banda, azóta ismerem őket, mikor még csak harminc emberrel dolgoztak együtt, nem is tudom hányszor léptek már fel Budoukanban, és jött egy ember, és azt mondta, hogy „Erre a bandára érdemes figyelni, tuti, hogy nagyok lesznek!”. Akkor én így „Aha…”. Valójában azt gondoltam, hogy „Mégis mit tudsz te erről az egészről?!”.
Ahahaha. Tényleg így van. Félelmetes, milyen időeltolódásban élnek.
Az. A GazettE nem sokkal a major debütálás után már ment is Európa-turnéra, nem?
De igen. Hívtak minket, azt mondva, hogy mostanában a tengerentúlon is sokan érdeklődnek irántunk, népszerűek vagyunk. Jaj, jaj, mondom, hány évvel ezelőttről beszélünk? Akkor elég furának találtunk egy európai fellépést. Mikor eljött a hullám, hogy mindenki elinduljon tengerentúli turnéra, akkor mi már a többiek előtt szereztünk tapasztalatokat. 2007-ben volt az első Európa turnénk, és elég sok hely volt, ahol minden jegy elfogyott, de elegünk lett abból, hogy teljesen mást képzelnek Japánról, mint amilyen valójában Japán. Szerintem jobb, ha előbb egy biztos alapot megteremtünk Japánban, és csak aztán kezdünk el gondolkodni az Európa-turnén. Így aztán azóta nem gondoltunk rá, hogy menjünk a tengerentúlra. Különösen az idegesít, ha minket is felkapottnak tekintenek. Akkor még annyira nem mentek japán együttesek a tengerentúlra, és kérdések nem is az együttessel, hanem animékkel kapcsolatban voltak. Olyanok, mint hogy „A Dragon Ball-ból melyik a kedvenc köteted?”, meg ilyenek. Csak ilyen kérdések voltak. Arra gondoltam, hogy á, szóval itt az emberek nem azért gyűltek össze, mert szeretik a GazettE zenéjét, hanem, mert szeretik az animéket.
Akkor a GazettE-nek volt olyan dala, amelyik egy anime főcímdala volt?
Nem. Miután a Sony-hoz kerültünk, az ott kiadott első kislemezünkről a SHIVER volt a Kuroshitsuji II-nek a főcímdala. Az volt az első.
Ennek ellenére?
Igen. Ennek ellenére. Ilyen a fellángolás, a felkapottság, szerintem. Mindennel egy kalap alá vettek minket akkor. Ezért úgy döntöttünk, hogy csak akkor megyünk legközelebb a tengerentúlra, ha már sokkal nagyobb banda lettünk. Akkor már azt hiszem, szívesen mennék. Akkor, ha az emberek azért jönnek el, mert a GazettE-et szeretnék hallani, minket szeretnének látni. A japán együttesek közül egyre többen vannak, akiknek a zenéjét a tengerentúlon is elfogadják, szóval mi is előbb lefektetjük az alapokat Japánban, és csak aztán megyünk.
Értem. De a GazettE szerintem egy olyan banda, akik sok olyan utat megjártak már, ahol nem volt kitaposott ösvény.
Még ha ebben van is némi igazság, nem teljesen volt járatlan ez az út, amin mi is végigjöttünk. A sok senpai, akik ezt a helyszínt létrehozták, szerintem nagyon tiszteletre méltóak. Nagyon sok olyan dolog van, amire tapasztalat útján jövök rá. Ez a major debütálásra is vonatkozik, mikor a major terepen megjelentünk nagyon sok olyan dolog volt, amit akkor éreztem vagy értettem meg először. Ha jól belegondolok, minden nap máig, tapasztalatszerzés volt.
Értem. Az előbb azt mondtad, hogy sem a Nemzetközi Fórum, sem a Budoukan nem volt teltházas, de a 2007-ben kiadott Hyena után adott Yokohama Arena-s koncertre minden jegy elfogyott, nem igaz? Még az állójegyek is.
De igen. A 2007. március tizenegyedikei Yokohama Arena-s koncert teltházas volt. Pedig nem is volt olyan kislemezünk, ami különösen fogyott volna, a Budoukan után sem változott igazából semmi.
Talán az lehetett az oka, hogy elterjedt, hogy major banda lettetek?
Fogalmam sincs. Számunkra elég korlátolt dolog volt a major-nek lenni. A dalszövegek korlátozása meg hasonlók. De már nem csak saját magunkra voltunk utalva, hanem különféle propaganda-eszközöket is használhattunk, szóval kicsit terjeszkedhettünk, és ez előnyös volt. De. Mi egyszer major debütáltunk a King Records-tól, de ez csak annyit jelentett, hogy bekerültünk a major világába, és a zenei forrásunk máshonnan érkezett. Egyszer sem jelentettük be valami nagyszabású dolog keretében, hogy major banda lettünk.
Nem éreztetek valamiféle vágyódást, hogy major banda legyetek?
Nem. Még most sem. Major debütálás nélkül is lehet bandában zenélni. Nem áll szándékomban egyébként sem ebbe beleolvasztani, megváltoztatni. Bárhol legyünk is, mi mindig önmagunk leszünk. De valóban, ha nincsen egy olyan környezet, aki meghallgatja a zenénket, akkor még azt a küzdelmet sem nyerjük meg, amit meg tudnánk nyerni. Ilyen értelemben, abból a szempontból, hogy többen hallgatják meg a zenénket, fontos lépés a major bandává válás.
Értem. A 2005-ben kiadott Cassis-t nagyon sokan megszerették, de ezzel kapcsolatban némi ellenállást mutattál.
Igen, így van.
Ez miért volt így? Ez volt az első kiadásotok a major debütálás után, vagy ez is egy oka volt ennek? A korlátozás része volt?
Nem, nem erről van szó. A major-dolog kritizálása nem ezzel van kapcsolatban. Csupán csak nem akartam, hogy azt gondolják, hogy „GazettE=Cassis-féle számokat játszó banda”. Mi csináltuk azt a számot, és jó szám, azért is adtuk ki, és a Cassis-szal önmagában semmi bajom nincs, most sem. Csak azt nem akarom, hogy ezen kívül mást ne lássanak a GazettE-ben. De egyébként a 2008. februárjában kiadott Guren-t is nagyon sokan mondták, hogy szeretik. Nincs is semmi baj a balladákkal. De hát a Cassis is, a Guren is csupán egy-egy szám a sok közül, és nem akartam, hogy azt gondolják, hogy a GazettE csak ilyen számokat csinál. Ha kislemezt adunk ki, ott ugye kevés szám van egy CD-n, és könnyebben tesz benyomást bárkire, pláne egy ballada, ami általában még mélyebb benyomást tesz az emberekre. Szóval ez nagyon zavart, de mostanában már nem vagyok ennyire makacs. Mikor a Guren-en dolgoztunk, valahogy letisztult minden, az érzéseim egyre inkább lecsendesedtek. De talán most sikerült egy olyan számot létrehoznunk, ami teljes egyetértésben készült. A december tizenötödikén kiadott PLEDGE kislemezre büszkén mondom azt, hogy ez az igazi GazettE-s ballada, úgy érzem sikerült egy rock-balladát írnunk. Őszintén úgy gondolom, hogy a Cassis is, a Guren is jó számok, de a PLEDGE magában foglalja a jelenlegi GazettE-t. A Cassis-szal téli hangulatot akartam teremteni, ilyen keserédes hangulatot, a Guren-be egy kis japános stílust is bele akartunk vinni, és ez alapján készült el, de a PLEDGE-et úgy készítettük el, hogy azt tudjuk mondani, hogy „Igen, ez a mi balladánk”. Ezért aztán büszke vagyok rá. Végre sikerült ilyen számot is létre hoznunk.
Eljön az az idő, mikor képesek leszünk elfogadni a régi önmagunkat is. 2008-ban kiadtátok a LEECH-et, 2009-ben a DISTRESS AND COMA-t. Én személy szerint a kislemezen szereplő többi számmal együtt ezeket a dalokat szeretem, és ezeknél érzem a GazettE valódi, megingathatatlanul szilárd büszkeségét. Az ezeket követő DIM is egy nagyon jól sikerült album, szerintem.
Mikor egy albumon dolgozunk, mindig azt gondolom át először, hogy milyen színű legyen az album. A DIM-nél ilyen homályos, sötét szín jutott eszembe. A DIM album törzsének is tekinthető DIM SCENE, vagyis maga a dalcím már a Guren készítésekor megfogalmazódott bennem. Egy olyan album lett, ahol nagyon kerestem azt a sötét, homályos látképet.
A turnén is egy elég komor világnézetet láthattunk kibontakozni a színpadon. Akkor le tudtátok adni a stresszt és leginkább önmagatok lenni?
Hmm. Zeneileg talán így volt, de mentálisan akkor teljesen össze-vissza voltam. 2008 második felében, pont mikor a LEECH-t kiadtuk, onnantól 2009-ig minden emberrel szemben bizalmatlan voltam, mentálisan szörnyű állapotban voltam. Miután a banda elkezd „nagyobb” lenni, sokféle ember veszi körül az embert. Ezek között volt egy időszak, mikor úgy éreztem, hogy egy rossz örvénybe kerültem. Egy olyan ember árult el, akiben nagyon bíztam. Nagyon nehéz volt utána. De aztán a LEECH első helyezett lett a chart-okon. Valahogy, olyan ironikus volt. Erre reagálva úgy döntöttünk, adunk egy meglepetés-koncertet, és meg is csináltuk Shinjukuban. Akkor az volt az első lépés, hogy a negatív erőket szétzúzzuk. Ezért az akkor írt dalszövegek a dühömet fejezték ki, talán túl nyíltak is lettek.
De az ilyen időkben törnek ki igazán az ember rejtett energiái.
Én is így éreztem. Hiába voltunk már major banda, a cselekedeteinkből ítélve olyanok voltunk, mintha még mindig indies lettünk volna (nevet).
Kívülről nézve abban az időszakban úgy tűnt, hogy a banda nagyon egyben van, ezért meglepő most ezt hallani.
Gondolom. Ilyenkor mindig érezni lehet a szakadékot. A zenével kapcsolatban lelkes vagyok, de minden mással kapcsolatban eltűnt az érdeklődésem. Azt gondoltam, hogy az életben valóban elég sok minden történik. De talán szükségszerű a negatív erő is. Most már sikerült kilábalnom abból a rossz örvényből, de egy évig, míg most ki nem adtuk a PLEDGE-t, végig befolyásolt. Nem olyan düh, ami sok mindenre vonatkozik, hanem az egy dologra irányuló düh, ami a LEECH-től kezdve minden számban megjelent. Ennyire mély árulás volt, és ennyire dühös voltam. De azért vagyunk most ilyenek, mert ez is megtörtént velünk. Őszintén szólva a Guren után azt gondoltuk, hogy majd zúzós számokkal kiadjuk magunkból, de mivel a düh valódi volt, a valódi zúzós zene magától jött belőlünk egy idő után (nevet).
Ahahaha.
Ha most így belegondolok, valószínűleg egész életemben nem fogom megbocsátani, de talán szükségszerű volt ezt megtapasztalnom. Mikor kicsit elmozdultunk a balladák felé a Cassis-szal meg a Gurennel, utána a zúzós zenével romboltuk szét az egészet, és ez az ellentétes megjelenítés talán zavaró, de szerintem kicsit vicces, hogy mi így csináltuk (nevet). Volt, amikor a chart-okat is játékként kezeltük. Akkor kitapasztaltuk, hogy milyen számra, hogyan reagálnak. Szerintem azon fölül, hogy zenélünk, ez a játszás is fontos. Ha mindig csak a chart-os sorrendet figyelembe véve zenél valaki, az nem vezet jóra. Azon kívül, hogy a zenélés biznisz is, valódi munkaként kell kezelni, hiszen nem akarunk olyat tenni, ami csalódást okoz, és a zenére azt tudom mondani, hogy miután megszerettem, a munkámmá vált, és ha valaki nem élvezi, hogy zenélhet, akkor az egész értelmetlen. Furcsa, hogy most gondolkodom ezen.
Az előbb egy kicsit előjött a büszkeség, mint téma, de nem gondoltad még, hogy a GazettE-hez tartozó büszkeséget elhagyva nagyobbá próbálsz válni, vagyis eladható akarsz lenni?
Nos. Eddig sosem gondoltam még azt, hogy „Ha ezt így csinálnám, akkor többen vennék meg a CD-t”. Sosem gondoltam még azt, hogy hiába akarunk ilyen zenét csinálni, inkább másfélét kéne, hogy eladható legyen, vagy annak érdekében, hogy megtöltsünk egy koncerttermet, a koncepciónkat feladjam. Még akkor sem gondolom azt, hogy rossz a zenénk, ha nem tudjuk megtölteni a Tokyo Dome-ot. Ezen nem akarok változtatni, vagyis, bízom magunkban, és még ha nem is tudjuk megtölteni, nem fogok elcsüggedni. Ha megváltoznánk, és könnyen meg tudnánk tölteni a Tokyo Dome-ot, azt hiszem egy idő után elveszítenénk önmagunkat.
Mire gondolsz?
Attól, hogy fellépünk Tokyo Dome-ban, a banda nem ér véget, hanem utána is folytatódik. Olyan sincs, hogy azt mondjuk, hogy „Ezután már csak a Tokyo Dome-ban lépünk fel”. Nem fellengzősségből mondom, amit mondok, de számunkra Tokyo Dome nem más, mint egy robbanásszerű ösztönzés. Nem szeretném, hogy ennek túl nagy jelentőséget tulajdonítsanak. Ugyanígy vélekedek a 2005-ös Nemzetközi Fórumos fellépésről is, és a 2006-os Budoukan-os fellépésről is.
Értem.
Akkor nem volt megfelelő a rajongói támogatottságunk. De mind a Nemzetközi Fórum, mind a Budoukan egy robbanásszerű ösztönzés volt. Mostanában állandóan akkora befogadóképességű helyeken koncertezünk, és tudjuk, hogy mindig minden jegy elfogyott, és azt gondoltam, hogy ez jelent valamit, és úgy döntöttünk, hogy nagy lépésre szánjuk el magunkat. Nem azért csináltuk, hogy olyan együttesként könyveljenek el minket, akik megjárták a Tokyo Dome-ot. Ilyen téren nem vagyunk önérzetesek. Kizárólag azért, hogy felrázzuk magunkat. Nem tudom hányszor mondom még el, de ez egy ösztönzés. Mostanában nagyon sok olyan levelet kapunk a rajongóktól, hogy „Tokyo Dome után szünetelni fog az együttes?”, vagy hogy „Tokyo Dome utáni dolgokról nem tudni semmit, feloszlik az együttes?”. Jaj, jaj, a turnéfinálék mindig nagyobb koncerttermekben vannak, és egyébként is, be szoktuk jelenteni finálé előtt, hogy utána mi lesz? Tehát ez is ugyanolyan, mint a többi. Nem arról van szó, hogy nincs tervünk Tokyo Dome utánra. Úgy látszik, hogy a Tokyo Dome mindenki számára egy nagy lépés. Mindenki különlegesen kezeli. Úgy látszik, mindenki így fut neki a dolognak. De valójában a koncerttel kapcsolatos érzéseink, gondolataink nem változnak, legyen az egy livehouse, vagy Tokyo Dome.
Épp fordítva: a környezetetek reakciója nagyon rendkívüli.
Pontosan. Mikor megláttam a levelet, amiben kérdezték, hogy feloszlik-e a banda, akkor azt gondoltam, hogy „Miért oszlana?”(nevet). Ha valóban feloszlana, akkor mindenhol ezt hirdetnénk, hogy „A GazettE feloszlik!”. Nem tudom, hogy a többi banda hogy van ezzel, nem ismerem, hogy ez hogy működik máshol, de nálunk a tagok nagyon jóban vannak, és csak akkor oszlanánk fel, ha iszonyatosan megromlana a kapcsolatunk egymással. Akkor képtelenek lennénk együtt koncerten fellépni.
Nem akarnátok addig folytatni, míg addig juttok, hogy megromlik a viszonyotok.
Ha megromlana a kapcsolatunk, nem folytatnánk. Abbahagynánk. De azt nem tudom, hogy addig mi lenne. Hiszen, ha rossz kapcsolatban lennénk, képtelenek lennénk közösen zenét egyáltalán létrehozni, nem? Ha annyira elromlana valami, hogy nem is akarnánk beszélni sem egymással, akkor tuti, hogy lehetetlenné válna. Nem lesz ilyesmi. Nem akarok odáig jutni. Fizikailag képtelen lennék folytatni. De még mielőtt megromlana a kapcsolatunk, mi sokat beszélnénk, így biztos, hogy nem lesz semmi baj.
Ez így van.
Szóval egyáltalán nem gondolom, hogy meg kellene változtatni a zenénket, csak hogy eladhatóbbak legyünk. Van annak értelme egyáltalán? De persze, ha kívülről mondanak valamilyen véleményt, vagy a tagok mondják, hogy meg kellene változtatni valamit, azt természetesen elfogadom, és átgondolom, és van, amit meg is fogadok belőlük. Ha a mi zenénk nehezen érthető, akkor nincs értelme könnyen megérthetővé tenni, legfeljebb még egyszer átgondoljuk, és a mi stílusunknak megfelelően változtatunk rajta. Mióta major banda lettünk, ez az, amit a legtöbbször hallunk magunkról.
De ez olyasmi, ami valahol együtt jár azzal, hogy major lettetek.
De régen volt olyan időszak, mikor olyan számokat írtunk, amik könnyen érthetőek voltak, vagy úgy gondoltuk, hogy mindenki szereti majd őket. Akkor is úgy írtuk a zenét, hogy azt adtuk, ami bennünk megfogalmazódott, csak ezt is észben tartva készítettük a számokat. Amit hallok az emberektől az az, hogy „A mostani fiataloknak, ha nem a direkt jelentésében használod mondjuk a [látni akarlak] szót, akkor nem értik meg, és nem eladható”, de az ilyen véleményt sosem fogom elfogadni. Ha mondjuk az az ember garantálná, hogy a GazettE baromi eladható lesz, ha én könnyen érthető szöveget írok, és én megírnám, az egy dolog, de ha így eldobva a büszkeségünket nem tudnánk eladni semmit, akkor vállalja a felelősséget az az ember? Egyébként is, ha azt mondanám neki, hogy „Ha ez a véleménye, vállalja a felelősséget?”, „A maga véleményét figyelembe véve olyan kár érheti a bandát, hogy lehet, hogy az a véget jelenti, vállalja a felelősséget?”, akkor biztos, hogy azt válaszolná, hogy „Nem vállalom”. Akkor minek erősködik? Mondják, hogy mindenki más is ír olyan dalokat, és eladhatóak, de hát a többi banda nem ugyanaz, mint mi. Mások lehet, hogy el tudják azt adni, de mindenki nem élhet meg ugyanabból. A saját ötleteinkből élünk, azokért vállaljuk a felelősséget, de ha mások véleménye alapján dolgozva kudarcot vallunk, nem tudom, kit lehetne felelőssé tenni. Nem akarok olyan ronda dolgot csinálni, hogy másokat vádolok meg, ezért az ilyen véleményeket nem fogadom el inkább.
Bármi történjen is, saját magatokért felelősséget vállaltok, és szembenéztek a következményekkel. Ez az egész GazettE alapvető útja, és életmódja. Szerintem nagyon becsületesek, és tiszteletre méltóak vagytok.
Ha a személyiségünket vagy azt, amivel foglalkozunk, elferdítjük egy másik irányba, abból semmi jó nem lesz. Szerintem az a visual kei egy nagyon rossz formája, ha valaki úgy csinálja. Nagy változtatás, aztán nem lesznek eladhatók, és végül megint elkezdenek sminkelni… Azok, akik csak azért igyekeznek, hogy eladhatók legyenek, azok csak tegyék. De a mi koncepciónk más. Mi nem is igazán a rajongóknak készítjük a zenénket, azoknak, akik fellángolás-szerűen hallgatnak minket, hanem azoknak a rajongóknak, akik régóta támogatnak minket, akikért érdemes azért küzdenünk, hogy azt gondolják rólunk, hogy jó banda vagyunk. Ezért kell még jobban küzdenünk. Ezért is döntöttünk úgy, hogy fellépünk Tokyo Dome-ban. Hogy minden eddiginél jobban felrázzuk magunkat.