Ryoga (BORN) - ROCK&READ034 （猟牙・ボーン）

Ma Ryoga san személyes életéről szeretnék sok mindent megtudni, és örülök a lehetőségnek.
Én köszönöm. Nagyon sok minden történt, így nem tudom, honnan is kezdjem… Ha időrendben akarunk haladni, akkor a családommal kezdem: apámmal, anyámmal és hat évvel idősebb nővéremmel éltem együtt, de régebben az apai ági nagymamám is velünk lakott Tokióban, Komaében. Anyám és apám sokat dolgoztak, így mikor kicsi voltam, emlékszem, mindig a nagymamámmal játszottam. Igazán kötődtem hozzá.
Akkor biztosan sok szeretetet kaptál.
Bizony. Anyámmal is nagyon jó kapcsolatom volt, a nővérem is kedves volt hozzám. Talán el is kényeztettek kissé. Hát, szerintem apám is szeretett.
„Szerintem”?
Igazából még most is gyakran beszélek apámmal, és nem volt rossz a kapcsolatunk, de a szüleim elváltak. Elnézést, hogy rögtön ilyesmiről kezdek beszélni… (nevet). Mikor már úgy fel tudtam fogni a dolgokat, feltűnt, hogy apám egyre gyakrabban nem jár haza, és még gyerekként is tudtam, hogy ez sántít. Volt olyan is, hogy megkérdeztem apámat, hogy miért van az, hogy néha nem jön haza. Olyankor apám azt mondta, hogy túl sok a munkája. Nem kételkedtem abban, hogy igazat mond-e, és nem is voltam magányos, hiszen ott volt anyám és nagymamám, akik törődtek velem. De aztán körülbelül, mikor elsős lehettem, megcsörrent az otthoni telefon. Néha én is felvettem a telefont, de akkor egy nő volt a vonal másik végén. Megkérdezte, hogy otthon van-e apám, de ő akkor éppen elment valahova, így azt válaszoltam, hogy nincs és letettem. De abban a pillanatban, hogy letettem, anyám kérdezte, hogy ki hívott, és most is élesen él bennem, hogy azonnal rávágtam, hogy téves hívás volt. Annak ellenére, hogy még csak gyerek voltam, talán meg akartam védeni anyát? Akkor még tényleg fogalmam sem volt a felnőttekről, meg az ő világukról, de arra gondoltam, hogy hazudnom kell. Azt éreztem, hogy emiatt a hívás miatt nem jön néha haza apám, nem tudtam, mit tenni ellene.
Nem lettél ezek után befelé forduló?
De. Anyám és a nagymamám nagyon szerettek, gondtalan életem volt, élénk gyerek voltam. De ezután senkivel nem akartam együtt lenni, mindenben csak a rosszat láttam. Nem sportoltam, vagy játszottam együtt a többiekkel, nem léptem be egy sporttal foglalkozó iskola utáni klubba sem. A manga-klubba léptem be végül (nevet). Szerettem a képeket, meg szerettem rajzolni. Futásban gyors voltam, és jó voltam sportokban, de egyáltalán nem akartam ezt fejleszteni. Aztán szerettem még a videojátékokat. Olyan gyerek voltam, aki siet haza iskolából, hogy minél hamarabb tudjon játszani. Aztán negyedikes koromban sokszor jártam a könyvtárba és az ott olvasott csillagászati könyvek nagyon érdekeltek, és azt mondtam apámnak, hogy amiért olyan kevésszer jár haza, vegyen nekem egy teleszkópot, és ő megvette. Azután nagyon sokáig a házunk mellett álló nagy épület tetejére mentem és minden éjjel hajnalig az eget bámultam. Anyám sokáig azt hitte, hogy majd csillagász leszek (nevet).
A nővéred nem befolyásolt valahogyan?
Öö, nem is tudom. Néhány dologban befolyásolt, de, hogy a zenén kívül is érdekeljen valami, az az osztálytársaim hatása. De ahogy az elején is mondtam, a családi körülmények kicsit bonyolultak voltak, és a nővérem rossz irányba változott. Sokszor nem jött haza, befestette a haját, ilyenek. Én pedig eldöntöttem, hogy nem leszek ilyen, ezzel ellentétesen próbáltam élni. De még így is a nővérem szeretett, és nem utáltam, vagy ilyesmi. Nem változtam végül rossz irányba. Rossz dolgot például csak azt csináltam, hogy néha éjjel kiszöktem a házból a barátokkal szórakozni (nevet).
Az édesapáddal szembeni ellenszenv?
Nem volt ilyen. Igaz, hogy apám még azzal sem foglalkozott, hogy az anyjával él együtt, néha jött csak haza, és ez okozott kellemetlenségeket. Gyerek voltam, de valamelyest felfogtam, hogy nincs mit tenni. Azt gondoltam, hogy apám talált valami olyasmit, ami még a családnál is fontosabb és egyszerűen feladtam. Hiszen a felnőttek világa annyira kesze-kusza.
Nagyon is…
Toleráns gyerek voltam (nevet). Hatodikos koromig pénzügyi okokból kifolyólag apám házában laktunk, ahova ő csak ritkán jött haza, de aztán eljött az ideje, hogy felelősséget vállaljon mindenért, és mikor ötödikes voltam, elváltak a szüleim. A szüleimmel és a nővéremmel elmentünk étterembe, ahol már régen voltunk, és ott bejelentették, hogy elválnak. Értettem, hogy ez mit jelent, de nem tudtam kontrollálni magam, és zokogni kezdtem. A szüleim akkor azzal próbáltak vigasztalni, hogy nem azért válnak el, mert megutálták egymást, de az elfordulásuk végül láthatóvá vált, és ez talán sokkoló volt. Aztán mikor elkezdtem kisgimnáziumba, anyám házába költöztünk. Emlékszem, nagyon aggódtam a nagymamámért és sajnáltam őt, sokat sírtam, amiért egyedül marad. De azt sem lehetett, hogy nem anyámmal maradok… A nővérem a helyzettel élve inkább külön lakásba költözött, én pedig mentem anyámmal.
És akkor elkezdődött az ottani életed.
Akkor halt meg (az anyai) nagyapám, és anyámmal és (anyai) nagymamámmal laktam együtt. De hirtelen megváltoztak a körülmények, egyetlen barátom sem volt, és egyik pillanatról a másikra befelé forduló lettem. Akkor először átkoztam el a válást. Időközben szereztem barátokat és végül is jól éreztem magam, de aztán a hetedikes év végén beteg lettem. Mindig is baj volt a bőrömmel, és szedtem is gyógyszereket, de nem hatottak. A bőröm nagyon érdes (/durva/repedezett) lett, hogy hirtelen hikikomori lettem. Nem volt fertőző a betegség, így tudtam volna rendes életet élni, de a bőröm olyan volt, mintha be lett volna gyulladva. Azt gondoltam, ha így elmegyek iskolába, mindenki undorodik majd tőlem, és inkább nem mentem többet iskolába. Az aggódó barátaim eljöttek hozzám, de azt vágtam a fejükhöz, hogy semmit sem értenek, és anyámmal meg nagymamámmal, akik mondták, hogy járjak rendesen iskolába, sem akartam beszélni. Kulcsra zártam a szobámat, és annyira bezárkóztam, hogy még enni is egyedül ettem. Az valóban olyan volt, mint a pokol. Lelkileg is megviselt a dolog, és körkörös hajhullás is kialakult a betegségemből. Semmit sem csináltam, semmit sem élveztem. De aztán arra gondoltam, hogy ha így folytatom, semmi jó nem lesz belőle, és elővettem a teleszkópomat, és napokon keresztül az eget bámultam, vagy a rádiót hallgattam.
Addig egyszer sem érezted szükségesnek a zenét?
Nem. Akkor először. Sokszor hallani, hogy valaki ezt mondja, de engem tényleg megmentett a zene. Ha nem lett volna ez az időszak, miközben elzárkóztam a külvilágtól, valószínűleg soha, semmi közöm nem lett volna a zenéhez. A zenét hallgatva, rájöttem, hogy ez jó érzést vált ki, megtudtam, milyen igazán rajongani valamiért, a rádióban hallott dalokat a kölcsönzőből kivettem, és nagyon sokféle zenét kezdtem hallgatni.
Milyen zenéket?
Elsősorban J-popot, de nyugati zenét is szívesen hallgattam, például Stinget, vagy Jamie Rockway-t, vagy a Backstreet Boys-t. Aztán egyik nap anyám megkérdezte, hogy miért hallgatom ezeket, és én mondtam, hogy, mert meghallottam a rádióban és tetszettek. Erre ő azt mondta, hogy van pár albumja. És ez lett az alapja az anyámmal való beszélgetéseknek, a zene, mint közös pont. Ezután a bezárkózottságom szép lassan feloldódott, és olyan jó kapcsolatom lett anyámmal, mint régen. Ezután érdekelni kezdett a LUNA SEA, és anyám eljött velem a Tokyo Dome-os koncertjükre. Onnantól kezdett érdekelni a Visual Kei, vettem egy csomó ezzel foglalkozó újságot, azokból tanultam (nevet), elmentem sok koncertre. Ez volt számomra a Visual Kei-hez vezető bejárat.
Ekkor gondoltad azt, hogy te is szívesen foglalkoznál a zenével?
Így van. A Livehouse-okban adott koncerteket látva arra gondoltam, hogy én is akarom ezt csinálni. Ez akkor nagyon nagy hatással volt rám, és úgy gondoltam, én is tudnék hatással lenni az emberekre, tudnék bandát alapítani, és most is ebből élek. Azóta gondoltam úgy, hogy nem zenész, hanem énekes szeretnék lenni. Egy idősebb fiú, akit koncerteken ismertem meg, mondta, hogy van egy bandája, és azzal kezdtem, hogy nekik segítettem. Ez akkor lehetett, mikor befejeztem a kilencedik osztályt. Ekkor léptem be az együttesek világába. Ezek után is sokat tapasztaltam, miközben segítettem nekik. Mikor az első bandát megalapítottuk, akkor nem akartunk olyan dolgokat csinálni, mint a többi együttes, és cicafüllel léptünk fel, meg ilyenek (nevet). Néha anyám is eljött megnézni minket. Végül feloszlottunk. Ezután sok meghívást kaptam együttesekbe, de körülbelül két évig nem léptem be sehová, csak dolgoztam. Ha most belegondolok, ezidőtájt halt meg a nagymamám, és anyám is nagyon maga alatt volt, sok mindenre kellett odafigyelni. És pont akkor ismerkedtem meg a mostani tagokkal.
Miért nem léptél be egyetlen együttesbe sem addig a két évig?
Akkor volt egy lány, akit úgy szerettem, mint azelőtt senki mást. Azelőtt a zene volt az, ami engem megmentett, a banda is boldoggá tett, de a boldogságot a bandán kívül is megtaláltam, vagy hogy is mondjam. Mikor együtt voltam vele, akkor boldognak éreztem magam. A családomon kívül senkit nem szerettem annyira, mint őt, és őszintén szólva a hazásság is eszembe jutott. Az ő szülei és az én anyám egyébként is nagyon jóban voltak. Arra gondoltam, hogy a banda is jó, de vele is szívesen leélném az életemet. De valahol ott motoszkált bennem, hogy a zenét nem szabad abbahagyni. Ő nem akarta, hogy ha majd belevágok, akkor elfoglalt leszek, és ne találkozzunk, ő ellenezte az együttest. Megígértem neki, hogy nem hagyom magára, és újra belevágtam az együttesbe, de végül is túl sok időmbe került. Ha én csinálok valamit, nem fogom félbe hagyni, és az idő, mikor tudtunk találkozni egyre rövidebb lett, végül is magára hagytam, és eljött a búcsú ideje.
Nehéz az élet, ha elsőbbséget élvez az együttes. De ez a tapasztalat, ezek az élmények nem köszönnek vissza esetleg a dalszövegeidben?
De igen. Még sosem írtam túl konkrét dalszöveget, de úgy gondolom, hogy az élmények egyszer majd mind dalszövegben megjelennek. Az az igazság, hogy tavalyelőtt áprilisban anyám is meghalt.
Micsoda…?
Az iszonyatosan nehéz időszak volt. Valószínűleg mindenkinek nehéz, de számomra anyám különleges szerepet töltött be az életemben. Cukorbetegségben szenvedett, és mindig is sokszor volt kórházban, de végül legyőzte a betegség. A végén már szörnyű lehetett. Dohányoznia sem lett volna szabad, de néha elcsent egy-egy szálat az enyémből és azt mondta, hogy ennyi élvezet kell az életben, mert ha még ez sincs, nem tudná végigcsinálni. Nem éreztem, hogy mennyire súlyos a helyzet, mert sokat nevetett, nem hagyta, hogy aggódjak érte. Nehéz volt, tényleg.
Szóval, mikor együtt mentetek koncertre, már az is valószínűleg megterhelő volt a számára?
Ha most visszagondolok, igen, voltak olyan napok akkor is, mikor rosszul érezte magát. A vége felé már nem tudott eljönni azokra a koncertekre, amikre nagyon szeretett volna, úgyhogy már csak én egyedül mentem. De mikor jobban lett, akkor titokban eljött megnézni a BORN-koncerteket. Egy olyan anya, aki ennyire szereti a zenét, valószínűleg örült, hogy a fia is ezzel foglalkozik.
Szóval így volt……
A nővérem is férjhez ment, van egy lakásuk, egy családja, de közel laktak, és ha bármi történt volna, rögtön tudott volna jönni. Aztán egyre hosszabb lett az az idő, amit anyám a kórházban töltött… Már többször is eszembe jutott, hogy nincs tovább, aztán 2009 áprilisában végleg feladta. Mindig vele voltam… Azon a napon, mikor az orvos azt mondta, hogy már nem tudnak segíteni rajta, a nővéremék családja is eljött a kórházba, én meg gyorsan kiszaladtam a boltba venni valamit. Mikor visszaértem, abban pillanatban utoljára lélegzett… Furcsa, de akkor nem gyűltek könnyek a szemembe. A szomorúság helyett a hála érzése volt erősebb bennem. Anyám állapota mindig csak romlott, annyira, hogy műlába volt. Valójában, mikor az én koncertemre indult, akkor esett el, és a seb elfertőződött a belekerülő baktériumok miatt. Ezért nem tudott sok mindent csinálni már… (elhalnak a szavai)
Ryoga san, számodra az anyukád mindennél fontosabb volt, és te is mindennél fontosabb voltál az anyukád számára.
Azt hiszem, így van. Ezen gondolkodni elég fájdalmas. Mikor meghalt, senkivel nem akartam beszélni, egyedül felmentem a kórház tetejére, rágyújtottam, és aztán eleredtek a könnyeim (letöröl egy könnycseppet). Elnézést.
Ugyan… Még nem tartozik teljesen a múlthoz, igaz? Megértem. Én tíz éve vesztettem el édesapámat, és még mindig nem tudtam teljesen feldolgozni. Talán nem is próbáltam feldolgozni, mert túl fájdalmas lenne.
Szerintem is, így van. Én sem tudtam még feldolgozni, azt hiszem. Még nem csak az emlékeim része. Még nem vált múlttá. Ez az első, hogy ennyit elmondok magamról másoknak. Pláne ilyen helyen. Gondolkodás nélkül, úgy mondtam el az egészet, ahogy volt, nem baj? Nem vagyok biztos benne, hogy jól mondtam-e el…
Nem az a lényeg, szerintem, hogy jól mondtad-e el. A gondolataid eljutottak hozzám, az olvasókhoz. Most, hogy ma beszélhettem veled, úgy érzem, másként fogom hallgatni a BORN dalait, dalszövegeit. Szeretném hinni, hogy akik elolvassák ezeket az őszinte mondatokat, még mélyebben megszeretik a BORN. Annak is örülnék, ha ez alapján az interjú alapján valaki érdeklődni kezdene a BORN iránt.
Az, hogy a BORN-ban énekelhetek, számomra most a mindent jelenti. Hiszen, ha az életemben a tapasztalataim közül, élményeim közül egy is hiányozna, talán nem is énekelnék a BORN-ban. Azon a napon, mikor anyám meghalt, volt próba az együttessel. Akkor nem mondtak nekem semmit, de azon az estén mindenki eljött hozzám fekete ruhában. Nem mondták előtte, hogy fognak jönni, így meglepődtem, mikor megérkeztek, de örültem is. Aztán mikor az első oneman koncerten az utolsó számot, a Tragedy-t adtuk elő, TOMO azt mondta, látta anyámat a nézők között. Én nem vettem észre, de úgy gondolom, tényleg ott volt. Anyám azt a számot szerette a legjobban a BORN dalai közül. Ezt sosem mondtam a tagoknak, de miután TOMO ezt mondta nekem, elhittem, hogy valóban ott volt anyám. Elnézést… Nem erről kellett volna beszélnem.
Én kérek elnézést, látom, fájó emlékeket hozott a felszínre ez a beszélgetés.
De azt hiszem, most, hogy ilyen formában elmeséltem az életemet, rájöttem, hogy a BORN tényleg a minden számomra. Először, mikor kiderült, hogy egy személyes interjú lesz velem, egy ilyen magazinban, hihetetlenül örültem, mert úgy gondoltam, hogy ezzel az ezt olvasók sok mindent megértenek, és hagyok valamit a szívükben, de most, hogy mindezt elmondtam, úgy érzem, ez segített nekem. Örülök, hogy elmondhattam mindezt. Hiszen még én sem fogtam fel teljesen, hogy elveszítettem anyámat… Nem tudom elfogadni, vagy hogy is mondjam…
Talán nem akarod elfogadni.
Talán így van. El kellene fogadnom, de nincs hozzá elég bátorságom… De kicsit úgy érzem, előrébb tudok lépni. Biztosan anyám is ezt akarná…
Ryoga san, a leghűségesebb rajongóid valahol biztosan az édesanyáid is.
Igen, ha innen nézzük, nem engedhetem meg magamnak, hogy ne hozzam ki magamból a maximumot. Már nem fogok sírni (nevet). Amit ma elmondtam, úgy gondolom, a jövőbeli dalszövegben megjelenik majd. Mikor anyám élete veszélyben volt, akkor készült el a SAKURA, a beforduló önmagamról, aki nem hajlandó tudomást venni az anyjáról, és az anyámról szól, akinek megpróbáltam az akkori gondolatait elképzelni. Ezután is, ha hirtelen történik valami, anyám emléke, a saját tapasztalataim biztosan dalszövegként is visszaköszönnek majd, és ezért minden egyes apró dolog fontos lehet. Ezért, szeretném, ha figyelnének a BORN-ra. Hogyha akárhogyan is, de valaki számára értékeset tudnánk alkotni, boldog lennék. Nagyon jó számokat fogunk írni, fantasztikus koncerteket fogunk adni, és egy olyan világot építünk fel, amelyre csak a BORN képes.




Megjegyzés: A hikikomori-t azért nem fordítottam le, mert nincs rá magyar szó. Azt jelenti, hogy valaki teljesen elzárkózik a külvilágtól, és nem csak a házból, de a saját szobájából sem lép ki, sokszor évekig. A japán társadalomban több, mint kétmillió gyerek/fiatal él így. Nem járnak iskolába, nincs kapcsolatuk senkivel, a tulajdon családjukkal sem, egyedül vannak.