Nem tudom, mennyire érdekel ez bárkit is, de úgy döntöttem, mivel kapcsolódik a témához, megosztom Veletek, hogy milyen volt életem első girugämesh koncertje.
Elkezdődött a sokórás sorban állás. Délután érkezni nem egy hálás időpont: sem az elején nem vagy a sornak, sem pedig a legvégén, vagyis, ott csak egy darabig. Ott pont középütt. Olyan kényelmetlen érzés.
Mellettünk két szerencsi lány ácsorgott, hajlakk-hiányukat panaszolták, később szóba is elegyedtünk, és egész szépen kommunikáltunk egészen az utolsó félóráig, amikor is kétpercenként kémleltük az órát, és félpercenként hagyta el a szánkat egy ilyesféle mondat: „Mindjárt bent leszünk!”.
Időközben kiszúrtam a tömegben egy egyedül ácsorgó japán lányt, és összeszedve minden bátorságomat, megszólítottam. Olyan jól eltársalogtunk, hogy végül odahívtam magunkhoz, így triónk kvartettre bővült. Egyedül indult útnak Tokióból, csak, hogy Európában is végigkísérje a girugämesh-t. Arra gondoltam, hogy milyen jó lehet a girugämesh-nek, hogy egy ilyen elkötelezett, mindenre elszánt rajongójuk van. Hoshi nem nézte volna a lányt tizennyolcnak sem, de mint kiderült, nemrég töltötte be huszonnyolcadik életévét.
Hirtelen sikítás hangzott fel, és egy rövidnadrágos, girugämesh-pólós férfi jelent meg kamerával a kezében. Hiromi meghajolt felé, és egy levelet nyújtott át Suzuki sannak, aki mint kiderült, a girugämesh menedzsere, a levél pedig szerelmi vallomás a basszus húrjait tépő Shuu-nak. Ezen jót nevettem, de azért elállt egy pillanatra a lélegzetem, hogy láthattam a girugämesh menedzserét.
A bejutásig volt néhány mulatságos, meg kevésbé mulatságos epizód is. Például, mikor Hoshi azt hitte, hogy a multivitaminos gyümölcslevéből fog nagyokat kortyolni, de amint meghúzta az üveget, kiderült, hogy Natsumi vizesüvegét tartja magánál; vagy mikor Hoshi leguggolt, és a szívinfarktust hozva rám, a vádlimba kapaszkodott; vagy mikor valaki mögöttünk elkiáltotta magát, hogy „Hajrá Újpest!!”, miközben egy csapat jól megtermett fradista szurkoló ott masírozott a Népliget betonútján…
Hát így teltek az órák, majd már csak a percek, és hét óra után harmincöt perccel már be is jutottunk. A koncert csak fél kilenckor kezdődött, de a várakozás ideje alatt játszott zenék miatt kezdtünk aggódni, hogy nem is Satoshi, hanem Rihanna vagy Lady Gaga fog énekelni…
Végül aztán berobbant a girugämesh, és egy másfél órás tombolás vette kezdetét. Az embertömeg izzadtan, extázisban ugrált, kiabált, és sikoltozott, hol a szöveget, hol csak értelmetlenül, ahogy a helyzet megkívánta. Dübörgött bennünk a zene, az ének beleveszett a forró levegőbe, a boldogság, a felszabadultság szinte tapintható volt.
Shuu egyszercsak közelebb hajolt a saját mikrofonjához, és egy hosszas „Csss~!”-sel belefojtotta a tömegbe a szót. Azt mondhatom, hogy a magyar közönség fejlődik, mert aránylag csend uralkodott a Diesel-ben. Következett egy „Szia!”, amit egy „Jó estét!”, és egy „Köszönöm!” követett egészen jó kiejtéssel, majd jött a buzdítás angolul, és Shuu ezen a nyelven kevésbé sziporkázott. Satoshi áállandóan nyalta a száját, szerintem a nyelve többet levegőzött, mint amennyit a szájában volt, Nii és Shuu néhányszor helyet cseréltek, és a koncert vége felé elkezdtek felrepkedni a törölközők, amiket Satoshi alig győzött a vállára kapkodni. Egy ügyesen célzó valaki viszont valami plüssel hason dobta Nii-t, és meg is lepődött kedves gitárosunk rendesen. Ahogy véget ért a koncert, Shuu csókot dobált, Ryo közölte, hogy „See you next time!”, és remélem egyszer majd nyugisabb körülmények között be is tartják ezt az ígéretet. Satoshi elmondta, hogy akármit veszünk is a turnécuccok közül, a pénz a földrengés és cunami áldozataihoz jut majd el, és ettől rám tört a tiszteletroham, ami japánok mellett nálam egyáltalán nem meglepő.
Hamar eltelt a másfél óra. Nem tűnt többnek harminc percnél, de izomlázas tagjaink emlékeztettek rá, hogy ez bizony több volt egy röpke félóránál. Mikor már biztosak voltunk abban, hogy nincs több ráadás, elkaptam Hoshi karját, és úgy ahogy voltunk, kimelegedve, kifulladva, rekedten, kisiettünk hátra, a turnébuszhoz. Muszáj voltam megtudni, hogy van-e bármilyen esély arra, hogy kezet fogjak az együttes tagjaival.
A turnébusznál egy magas férfi strázsált, ő azt tanácsolta, hogy keressünk meg egy szervezőt, és tőle érdeklődjünk. Bent a szervezőktől azt az információt kaptuk, hogy az afterparty-ra benéznek a fiúk. Mi pedig az elején még lelkesen, felvillanyozódva vártuk, hogy egyszer csak belépnek, majd inkább már csak fáradtan, el-elbóbiskolva figyeltük a táncparketten vonagló fiatalokat. Akik látszólag egyáltalán nem tudták, miben áll egy valamirevaló headbang lényege. Nos, ezen hamarosan segített egy GazettE szám, ugyanis abban a pillanatban, hogy meghallottam, leugrottam a pódiumról, ahol a kanapék voltak elhelyezve az olyan fáradt lelkeknek, mint mi, és térdemen megtámaszkodva, Ruki eszeveszett headbang-jét idézve bemutattam egy szakszerű fejrázást. Ezután Hoshi és Natsumi is felpörgött, ugráltunk, és headbang-eltünk, bár, hogy honnan volt energiánk, azt csak a Jóisten tudja.
Éppen egy punnyadós, tízperces szünet következett, mikor Hoshi hirtelen megbökött, és izgatotton ordította a fülembe:
- Ott az egyik staff-os! Szaladj utána, kérdezd meg, mi van!
Én meg, uccu neki, szaladtam is azonnal, de aztán jött a hidegzuhany, és a várakozás, mert az emberünk a férfimosdóba lépett be. Sebaj, gondoltam, pont elszívom a kezemben tartott cigarettát, mire kiér, és láss csodát, úgy is lett.
Aztán megláttam, hogy a „staff-os” férfin rövidnadrág van, és abban a pillanatban, hogy megszólítottam, ráeszméltem, hogy ez bizony Suzuki san, a girugämesh menedzsere.
- Elnézést, csak azt szeretném megkérdezni, hogy van-e esetleg esély arra, hogy lehessen találkozni a girugämesh-sel? – A másik teremből dübörgő zene miatt kénytelen voltam jószerével ordítani, és féltem, hogy nem képtelen leszek kihámozni ilyen zajban, hogy mit válaszol.
- Nekem? – kérdezett vissza, és majdnem felnevettem.
- Nem, nekünk, a rajongóknak. Azt hallottam, hogy ki fognak jönni a party-ra, de igaz ez?
- Nem vagyok benne biztos, hogy kijönnek ide.
- És, ha esetleg a turnébusznál várakoznánk, akkor van esély rá, hogy találkozhatunk velük? Csak szeretnék velük kezet fogni.
- Akkor igen. Talán.
- Mikor indulnak körülbelül? Egy órakor?
- Áh, nem, nem lesz abból egy óra.
- Akkor fél kettő felé?
- Talán, igen.
- Köszönöm szépen! – meghajoltam vagy háromszor, Suzuki san megfordult, és elindult, hogy keresztülvágjon a tomboló tömegen, én pedig igen jó hangulatban haladtam vissza Hoshi és Natsumi felé, már jó messziről mutogatva, hogy megtudtam a kellő infót. De akkor még nem tudtam, hogy Suzuki san mennyire átvágott. Vagy csak megszánt.
De mindegy is, hogy melyik opció az igazság, mert fél egy felé Hoshi ismételten oldalba bökött.
- Ott van Nii!! – üvöltötte a fülembe, és ahogy jobbra néztem, elállt a lélegzetem.
Nii ott állt a lépcső aljában, Suzuki san pedig a pódiumon dohányzott, ahol mi álltunk. A zene dübörgött, Nii kiáltozott, ugrált és táncolt, mi pedig csak mosolyogtunk. Aztán szép lassan mindenki ráeszmélt, hogy az este egyik hőse áll alig két méterre tőlünk, és mindenki magához ragadta a koncertjegyét, meg a lehetőséget egy aláírás-szerzésre. A tollat Suzuki san szolgáltatta, aki kissé ideges volt, és talán ennek tudható be az is, hogy a csikket lazán elnyomta a pódium szőnyegébe.
Beálltunk mi is a sorba, és mikor én következtem, Nii várta volna a papírt, amit az orra alá dugok, hogy legyen olyan szíves, írja alá. Csakhogy én túlkiabálva a zenét, megkértem, hogy fogjon velem kezet, mire rám vigyorgott azzal a kabuki-maszkot idéző arcával, és kezet fogott velem. Boldogan kihátráltam a tömegből, helyet adva azoknak, akik még nem jutottak aláíráshoz.
Nem sokkal később, Suzuki san megelégelte az aláírás-osztogatást, megböködte Nii vállát, hogy idő van, és hosszas-lelkes integetés közepette Nii elhagyta a Diesel egyik termét.
Nekünk sem kellett több, azonnal kaptuk a kabátjainkat, és futólépésben igyekeztünk a buszhoz, hogy integethessünk nekik.
A busznál elég sokan tolongtak, jóval többen, mint egy éve LM.C-n. Senki nem jött már oda a várakozó tömeghez, csak integettünk, és pár méteren keresztül kísérhettük a buszt, ami végül elindulva Münchenbe, teljesen eltűnt a szemünk elől.
Hogy minek köszönhettük, hogy Suzuki san mégis meggondolta magát, és behozta Niit a rajongók közé, azt nem tudom. Hogy miért nem a turnébusznál találkoztunk velük, hogy miért nem az előzőleg mondott fél kettőkor indultak, nem tudom. Csak azt tudom, hogy életem egyik legjobb estéje volt, és hogy míg élek felejthetetlen emlékként, a szívembe zárva őrzöm kétezer-tizenegy, március tizenkettedikét.
U.I.: Mint utóbb kiderült, a turnébusznál ácsorgókhoz Suzuki san Satoshit rendelte ki, így aztán mindkét várakozó nép kaphatott egy kicsit az együttesből. Szerintem ez teljesen korrekt megoldás, és köszönöm szépen Suzuki sannak, hogy végül úgy döntött, megszán minket, és kielégíti szegény magyar fiatalok girugämesh-sel-találkozhatnékját.
ギルガメッシュの皆さん。母国にはひどい地震や津波があっても、日本に居る友達や家族のことの心配で心がいっぱいだってもこんなに楽しくて素晴らしいライブをやって下さって本当にありがとうございます。心の底から感謝してます。約束通り、日本人の皆さんが非常じゃないとき、またハンガリーに戻ってきてライブをやって下さい。ここにいる沢山のファンの仔が待ってますから。
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése